A stressz egy magyar „találmány”, amely nevét első kutatójának a Sellye Jánosnak köszönhetjük.

A  stressz szervezetünknek egy készenléti , védelmi állapota, amely felkészíti a testet arra, hogy valamilyen külső veszélyt el kell hárítani. 

Stresszállapotban többek között a végtagokban az erek összeszűkülnek (hideg, fehér kézfej), az emésztés leáll, szélsőséges esetben elernyednek a záróizmok („becsinál ijedtében”), a szívverés gyorsul, beindul az izzadás, az izmok megfeszülnek, és különféle hormonok (pl. kortizol) árasztják el a testet.

A veszélyérzet elmúlása után jó esetben a szervezet visszaáll a normál üzemmódba. Ez általában éjszak, alvás közben történik („alszunk rá egyet”).

Ha a veszélyérzet nem múlik el, tartós stressz állapotban maradunk, ami azzal jár, hogy túlzottan igénybe veszi szervezetünket, különféle betegségek alakulhatnak ki.

Idegrendszerünk szerepe egyrészt a külvilág felmérése, az érzékelés, testünk felkészítése felkészítés a vészhelyzetekre, és a testünk visszaállítása (megnyugtatása) a vészhelyzet elmúltával. 

A vészhelyzeti működést az ún. szimpatikus idegrendszer vezérli.

A megnyugtatásért és a biztonságos kötődés kialakításáért a paraszimpatikus idegrendszer a felelős. Ennek – a más néven bolygóidegnek – a stimulálásával ki lehet kerülni a stressz állapotból.

Csipkerózsika történetében, a konyhán a kukta hibát vétett, és a szakács pont abban a pillanatban akart neki pofont adni, amikor Csipkerózsika megszúrta az ujját, így a mozdulat félbemaradt, a szakács elaludt, és a kukta nem kapta meg a pofont.

Aztán eltelt 100 év, jött a herceg, Csipkerózsika csókot kapott, és mindenki felébredt a várban. A szakács is egy pillanat aladt éber lett, és befejezte a mozdulatot, a kukta megkapta a nyaklevest.

Az elménk is így működik: ha ér valami hatás, annak a körülményeit és az akkor bevált stresszreakcióinkat (pl. ütés, kiabálás, lefagyás) és érzelmeinket (pl. düh, félelem) mint egy programot eltároljuk. Ez az program, mint a meségben a szakács „aludni fog” addig, amíg egyszer – akár évtizedekkel később – hasonló körülmények „felébresztik”. Agyunk ekkor automatikusam lefuttatja a programot, ahogy a is szakács elverte a kuktát 100 évvel később. Akkor is lefut a program, ha már nincs értelme: ami működött egy kisgyermeknél, az egy felnőttnél érthetetlen testi és lelki reakció lesz. 

Amikor valamilyen hatás ér,  ami stressz reakciót vált ki benned, a szervezeted stresszes állapotban marad addig, amíg fel nem dolgozzuk. Ez általában alvás közben történik meg a hajnali órákban.  A feldolgozás alatt a szemünk elkezd a lehúnyt szemhéj alatt cikázni, amígy az agyban a két agyfélteke „lezárja az ügyet”.  Ahogy a szólás is mondja: alszol rá egyet, és másnap másképp látod.

Vannak azonban helyzetek, amiket nem tudunk megnyugtatóan feldolgozni, úgy tárolja el az agyunk, hogy nincs lezárva, mintha még zajlana, folyamatos készenlétban tart.  Ezek a traumáink. Ilyen esemény lehet egy nagyon szörnyű esemény (pl. erőszak, bántalmazás), de lehet egy – kivülálló számára – apróságnak tűnő dolog (pl. megbotlasz a lépcsőn, valaki megjegyzést tesz rád).  

Ha egy traumát nem sikerül feldolgozni, akkor annak már mentális és fizikai hatásai lesznek, mint a PTSD vagy CPTSD.

A feldolgozatlan eseményok okozta traumák ún. poszttraumás stressz szindrómát okoznak, aminek két fő típusa van.

• A PTSD, azaz a poszttraumás stressz szindróma, ami egyszeri (vagy kevés alkalommal bekövetkezett) események (például erőszak, háborús esemény) hatására alakul ki. A PTSD egyidős az ember történelmével, ugyanakkor az ezzel kapcsolatos kutatások, kezelési eljárások fejlesztése a XX. század második felében lezajlott háborúk után gyorsult fel, és 1980-ban került fel a mentális betegségek hivalatoks listájára (The Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, röviden DSM).
• A CPTSD, azaz a komplex poszttraumás stressz szindróma akkor alakul ki, ha – főleg gyerekkorban – rendszeresen és/vagy tartósan értek olyan események, amelyek stresszt váltottak ki. Ilyen esemény sorozat lehet például érzelmi elhanyagolás (pl. nem foglalkoztak veled gyermekkorodban). A CPTSD 1988-ban kerül be a DSM-be.

Mindkettő nehéz, de más-más megközelítést igényel a kezelése. Hivatalos diagnózist pszichiáter tud felállítani, a PTSD esetében különösen fontos, hogy szakértő kezelést (pszichoterápia és esetenként gyógyszerek) kapjon. 

A CPTSD felismerése nehezebb, sokan el sem jutnak segítőhöz, talán még a munkájukban is sikeresek, eredményesek (pl. munkamániásak – workoholic), csak érzik, hogy valami nincs rendben (pl. nem tud prezentálni, delgálni, nem tud mit kezdeni az érzelmekkel). Ha az életükben változások következnek be, az elfojtott, elfelejtett fel nem dolgozott traumák hatása újra felszínre törhetnek („felébred a szakács”), ilyenkor érdemes segítőhöz fordulni, aki segít abban, hogy megfelelő szakembert találjon.

Agyunk egy csodálatos szerkezet. Ha jó az „alapprogramja”, akkor tudjuk irányítani az életünket. Ha „bugos” a program, akkor bekövetkezhetnek fagyások és más váratlan események (ld. emlékbetörések). 

Az agy akkor működik jól, ha a külvilágból kapott jelek és a múltbéli tapasztalatok alapján helyesen határozza meg, hogy vészhelyzet van-e, valamint megfelelő érzelmet kapcsol hozzá. 

Amennyiben hibásan működik, akkor biztonságos helyzeteket is veszélyesnek érzékelünk, nem oda való érzelmeink, keletkeznek, és agyunk gondolkodásért felelős része – a homloklebeny – „kikapcsol” néhány más funkcióval (pl. beszéd) együtt. 

Amikor „a szakács felébred”, azaz egy régi emlék mint egy program aktiválódik, újra előjönnek az eltárolt érzelmek, esetleg képek és hangok is. Ilyenkor testi és érzelmi szinten újraélhetjük, amit egy régi – a tudatos szinten már elfejelejtett (vagy elzárt) – eseménynél átéltünk. „A kukta újra megkapja a pofont.”

Ilyenkor belekerülünk a 4F valamelyik állapotába.

Amerikai filmekben a súlyos traumatikus élményeket túlélt, PTSD-vel küzdő veteránoknál fordul elő, hogy egy autó kipufogó durranása „visszaviszi” őket Vietnámba, hasra vetik magukat, újra élik a háborús borzalmakat. 

Hasonló történik akkor, ha valakinek CPTSD-je van, mert például gyermekkorban többször megszégyenítették az iskolában felelésnél, és évtizedekkel később  prezentálnia kell egy konfencián. Ekkor elönti ugyanaz a szégyenérzet, és lefagy, dadogni kezd, izzad, rosszul lesz.

Van, hogy az agyunk elfedi az eredeti történetet, nem is emlékszünk rá, csak a szembesülünk a saját reakcióunkkal.